Ma van a tizenharmadik születésnapod, ma erre emlékezem. Eszembe jut, hogy mennyire örültem a születésednek. Lehetőséget kaptam arra, hogy kiéljem apai szeretetemet. Otthon maradhattam veled, ezért talán egyik gyerekemet sem füröszthettem és pelenkázhattam annyit, mint éppen téged. És később rengeteget etethettelek is. Vihettelek levegőzni.

A fénykép, amit ide beillesztek, a legkorábbi kép, amellyel rendelkezem rólad. Papírkép nálam nem maradt egy sem, hisz úgy jöttem el otthonról, hogy dolgozni megyek. Ez volt az útlevélképed. Az ölemben ültél, úgy készült, hogy a kamerával szembe tudjál nézni. Kicsit megszeppentél ugyan, de a kép szerintem nagyon jól sikerült. Pontosan ilyen voltál, ilyen nagyszemű.

Az útlevélképed

Mindig volt vágyam arra, hogy énekeljek neked. De mivel bölcsődalokat nem ismerek, énekeltem mindent, ami eszembe jutott. Leginkább népdalokat. Azt a kettőt illesztem ide be, amit leggyakrabban énekeltem neked, a „Csillagok, csillagok” és „A csitári hegyek alatt” című dalt. Ez utóbbi ritmusa kissé diszkósított, én lassabban szoktam énekelni.

Amikor énekeltem neked, akkor a szemembe néztél, és könnyű volt etetni, mert ritmusra tátottad a szácskádat. Nem győztem pakolni bele a bébipapit. Persze biztos nem emlékszel rá, de nagyon szeretted a tököt és a spenótot, meg a barackot.

Képzeld, egyszer éjjel arra ébredtünk, hogy hangosan skálázol: dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, meg vissza, többször egymás után. Csak csendben figyeltünk, és hang nélkül kacagtunk Anyával! Innen tudom, hogy a zenei hangok tényleg egyetemes dolgok, mert téged senki nem tanított skálázni. Próbálgattad a saját hangodat. A nevét persze nem tudtad a hangoknak, úgy ejtetted ki őket, hogy ááá-ááá-ááá… Én meg nagyon büszke voltam magamra. Most is nevetek, ha erre gondolok.

Na, ettől az emléktől most nagyon jól érzem magamat! Boldog születésnapot kívánok neked távolról is!